A Covid alatt a férjemmel laktam, az volt életem legjobb időszaka, és egyben a legrosszabb is, mert nem tudtam, hogy mit csináljak. Nagyon nehéz volt utána visszatérni ebbe a pörgésbe, a színházba, a munkába, és azon gondolkoztam, hogy otthagyom az egyetemet. De nem tudtam, hogy mi mást csinálnék helyette. Pánikbeteg is lettem, volt egyéb okom is rá, de szerintem ez is nagyon erősen benne volt. Akkor az osztályunk statisztálni ment a Nemzeti Színházba, a férjem ott volt Pécsett, és egyre feszítőbb volt a helyzet, hogy hogyan lesz ez, mert azt tudtam, hogy ő nem fog Pestre költözni, én pedig egy idő után nem tudtam volna hazajárni.

Nem mondom, hogy egyszerű volt, azt éreztem, hogy választanom kell a karrierem és a párkapcsolatom között. Az élet megkönnyítette nekem a döntést.

A Nemzeti színházban játszottam, amikor a takarásban fel akartam állni egy székről, de a lábam nem engedelmeskedett, lebénult, de csak pár pillanatra, utána minden olyan volt, mint előtte. Az előadás közben is volt pár pillanat, amikor nem tudtam megszòlalni, nem jutott eszembe a szöveg, pedig soha nem szoktam elfelejteni, a partnerem segített ki. Azt gondoltam, hogy csak nagyon fáradt vagyok, akkoriban elég sokfelé voltam. Délelőtt a pròbán, pont aznap vettük először a monològomat, Oscar Wilde: Saloméjét pròbáltam éppen és az egy elég nehéz szöveg, tele nagy érzelmi amplitudókkal és váltásokkal. Ráadásul Diana Dobreva bolgár rendezőnő rendezte, aki nem beszélt magyarul. Ha beszélt volna, akkor kiderült volna a turpisság, mert én végig összevissza beszéltem, nem emlékeztem egy szòra sem a monológból, amit előtte napokig tanultam. Azon a próbán pont csak én voltam, meg ő, meg egy kellékes, súgò se volt, meg tolmács se, így nem derült ki. Az előadás előtt még elmentem futni, már közben éreztem, hogy valami nem okés, utána le is feküdtem az öltözőben aludni.

Mikor az előadás közben lebénult a lábam, rögtön mondtam az öltöztetőknek, hogy hívják a mentőt, mert akkor már éreztem, hogy nagy a baj, de nem gondoltam sztròkra. Általában idősebb férfiaknak szokott sztròkja lenni, fiatal lányoknak nem, legalábbis így tudtam, az aneurizmáròl azt sem tudtam, hogy létezik. Ráadásul én eléggé egészségesen éltem, odafigyeltem, hogy mit eszem, minden nap futottam, és a cigiről is akkoriban szoktam le.

Kiért a mentő, megmérték a vérnyomásomat, teljesen rendben volt, a pulzusom volt kicsit alacsony 48/min, de ez egy hosszútávfutò esetében viszonylag gyakori, hogy az alap-pulzusa alacsonyabb, mint az átlag. Szóval majdnem hazaküldtek a mentősök, de ragaszkodtam hozzá, hogy bemenjek legalább csináljanak egy labort. És a mentőben lettem rosszul, akkortòl nem emlékszem semmire, csak arra, hogy betolnak a kòrházban és kérdezgetnek mindenfélét az orvosok, és én azt hittem, hogy teljesen normálisan válaszolok, de valòjában teljesen értelmetlen szavakat mondtam. Aztán a következő emlékem már a műtét után van, az öcsémre, meg a férjemre emlékszem, hogy bejöttek hozzám.

Aneurizmám volt, az agy ereinek falában lévő gyengeség miatt kialakuló kidudorodás. Ez esetemben kitágult kb. másfél centisre és elnyomott másik ereket az agyamban, emiatt nem jutott elég oxigén az érintett területekre.

Teljesen más lettem a sztrokeom óta, sokkal türelmesebb magammal főleg, és másokkal is, és rájöttem arra, hogy igazából nem számít semmi olyan nagynak az életben, ami miatt érdemes magamat háttérbe szorítani. Nem akarok megfelelni senkinek. Engedem magam olyannak lenni, amilyen vagyok.